A vasárnapok ilyenek. Itt az íze a számban annak a hangulatnak, amelyben lelkem megfürödhetett, amelyből, mint egy friss, tisztító patak vízéből ihattam. Amiben elvesztem akkor és ott. Amikor ott volt az a híres, rejtélyes, kalapos ember, kinek arca mindig csak félig látszik. Azokon a vasárnapokon bebújt mellénk a takaró alá, a szellőben ismeretlen ismerősként bújkálva simított bársonyos melegséget szelíd arcunk szeplőire. Jó élni. Azon ritka pillanatok egyike ez, mikor valami ott bent mosolyog és dalol. Nem vigyorog, vagy hahotázik, csupán egy határozott, elégedett mosollyal létezik benned. Amikor van holnap, a fagyi íze intenzív, a fröccs a fejbe száll és kellemesen elbódít, a szalonna nyári eső párájaként szinte felolvad a szájban, jó mezítláb a fűben, jó lüktető életen lépkedni. Szabadság, szenvedély, motorozás bukósisak nélkül, utcán cipő nélkül, dolgozni főnök nélkül, elaludni ébresztőóra nélkül, eszeveszett, kalandos vidámpark. Nevetés a halálon, sírás az életen.
Aztán eljön a január. A kalapos ember távolodik. Tétován a küszöbön időzik. Síró felhők gyűlnek az égen. A kalapos ember búcsúzik. Valami véget ért. Határozott , rövid kézmozdulattal, végleg búcsút int. Fájón éget, égetően fáj . Méltósággal kilép. Útravalót hagy a nyári szellőben, a téli, csontig hasító hidegben: Szeress, amíg lehet, Sírj. Remegj bele. Halj bele. De ne felejts el újjászületni. A rossz emlékeket, mint régen olvasott könyveket, tapasztalatként építsd be, a szép emlékeket mint régen látott megbabonázó naplementék meleg hangulatát tedd el a szívedbe, de kérlek ne hurcolj magaddal tovább. Üdvözölj, ha végre megérkeztem, de ne tétovázz búcsúzni, ha távozásom fájó ideje kopogtatja poros múltunk fakeretes ablakát.